A trianoni fájdalom költője

Úgy vélem, ideje szembenézni a Sajó-hagyaték ellentmondásos megítélésének kérdéskörével, vállalva a rajongóan magasztaló, illetőleg sommásan elutasító vélemények serpenyői között mozgó mérlegnyelvnek egy friss, egy mai olvasat birtokában levő esztétikai értékítéletnek a feladatát is”

– írja Zalabai Zsigmond irodalomkritikus a Sajó Sándor verseiből összeállított, 2006-ban a Lilium Aurumnál kiadott kötet utószavában, utalva arra, hogy évtizedeken keresztül beszélni sem lehetett a nemzet iránt elkötelezett, termékeny költőről, akinek nemcsak versei, hanem műfordításai, irodalmi tanulmányai, drámái, elbeszélései és helytörténeti munkái is megjelentek.

A több mint harminc esztendeje működő, a magyar nemzeti kultúrát őrző, ápoló és fejlesztő tevékenységet végző Palóc Társaság alapító elnöke, Z. Urbán Aladár is hasonló véleményen van:

Az elmúlt évtizedekben a hatalmon levők szerették volna kirekeszteni úgy az irodalmi életből, mind a költészetből és a magyar köztudatból. Ez a kísérletük nem lett sikeres, s ugyan elértük, hogy Sajó Sándor ott van a magyar panoptikumban, még nem tartunk ott, hogy azt mondhassuk, megelégedettek vagyunk.”

A nemzeti öntudat és a magyarság megtartását – a magyar identitás és a magyar anyanyelv ápolásának érdekében – éppen Sajó Sándor versei által azzal igyekeznek megerősíteni, hogy 2001 óta évente megszervezik a magyar költők hazafias verseinek szemléjét. A Magyarnak lenni: nagy s szent akarat! elnevezésű megmérettetésnek a városi könyvtár ad otthont Ipolyságon, a településen, amelynek egy Káptalan utcai, ma már nem létező épületében jelen írásunk főszereplője meglátta a napvilágot 1868-ban. A társaság közel húsz éve hívja és várja a versmondó alap- és középiskolás diákokat a magyar vers ünnepére; a fiatalok pedig érkeznek is. Nemcsak a közeli régióból, hanem az egész Kárpát-medence magyarok által lakott területeiről. A Z. Urbán Aladár vezette Palóc Társaság főleg az ifjúság felé közvetített üzenete egyértelmű: hűségesnek maradni az édes anyanyelvhez, a fölnevelő szülőföldhöz, az ősi kultúrához és a nemzeti közösséghez.

A Palóc Társaság a szavalóversenyek megszervezésén túl számos más módon próbálja éltetni Sajó emlékét. 2012-ben Z. Urbán Aladár szerkesztésében Szép szülőföldem, Felvidék címmel jelentették meg Sajó Sándor összes költeményének mintegy ötszáz oldalas gyűjteményét. A magyar fájdalom hű megfogalmazójának, a trianoni trauma leghitelesebb, legnagyobb hatású megéneklőjének, valamint a magyar szellem erősítőjének is nevezett irodalmárra különböző konferenciák és emléknapok keretein belül emlékeztek, sok más mellett Szidiropulosz Archimédesz, Metykó Béla és Kiss László történészek közreműködésével.

A honti Sajó-kultusz éltetésének egyik legjelentősebb mozzanatára 2008-ban, a költő születésének 140. évfordulója alkalmából került sor. Az ipolysági Szent István király téren ekkor avatták fel Sajó Sándor első köztéri szobrát, Oláh Szilveszter szobrászművész bronzból készült alkotását.

Hogy a Sajó-emlékhely ügye már az első csehszlovák köztársaság ideje alatt is felvetődött, bizonyítja Csáky Károly helytörténész, rámutatva A Hét című lap egyik 1930-as cikkére. Az Emléktáblát Sajó Sándor szülőházára! című írásban ez olvasható:

Hát ez szégyen! Más város már régen tudta volna kötelességét. Ipolyság ebben a tekintetben nagy fokú indulenciát árul el. Mert minden település büszke nagy fiára, csak Ipolyság nem érzi a büszkeség nagy értékét!”

A szervezet 2018-ra – a költő születésének 150. évfordulója tiszteletére és halálának 85. évfordulója emlékére – Sajó Sándor-emlékévet hirdetett meg, amely során az ipolysági, a budapesti és a jászberényi megemlékezések és koszorúzások, a budapesti és újverbászi emléktábla-állítások mellett – a Magyar Írószövetség támogatásával – tudományos emlékülést tartott az ipolysági Szondy György Gimnáziumban, de rajz- és mozgóképpályázatot is hirdetett, ahogy irodalmi vetélkedőt is megvalósított.

A kérdés megválaszolása nem várathat tovább magára: Kicsoda ez a bizonyos Sajó Sándor?

Sajó Sándorban a szülőföld szeretete párosult a hazaszeretettel, pedig nem származott tősgyökeres magyar családból. Az eredeti neve Heringer volt, családja már generációkkal előbb elmagyarosodott. Ezért írhatta később, hogy magyarnak született. Részéről ez olyan őszinte vallomás volt, mint az erdélyi szász családból származó Kós Károlynak, amikor oly nagy szeretettel vall szülőföldjéről”

– fogalmazta meg Z. Urbán Aladár.

A szülőföldhöz való hűség költője szülővárosában végezte elemi iskoláit, majd a selmecbányai evangélikus líceumban tanult, ahol a Mikszáth Kálmánnal is foglalkozó magyartanár, Breznyik János oktatta. Három év alatt címmel kiadott első költeményei diáktársai anyagi támogatásának köszönhetően jelenhettek meg. Már a budapesti egyetem bölcsészeti karát látogatta, amikor verseit sorra közölték a vidéki és a fővárosi lapok. Tanítóskodott Nyitrán, a délvidéki, jobbára svábok által lakott Újverbászon és a „poros, de legalább magyar városban”, Jászberényben is. 1895-ben már Sajóra magyarosított névvel élte életét felesége, Delhaes Lujza mellett.

Tanári pályája a budapesti III. kerületi gimnáziumban, majd a Szent László Gimnáziumban folytatódott. Hol a tanári könyvtár könyvtárosaként, hol kézimunkát, földrajzot, matematikát, latint, filozófiát, tornát, fizikát oktató pedagógusként, hol osztályfőnökként tevékenykedett.

Alapítványokat, ösztöndíjakat hozott létre a jó magaviseletű, jeles előmenetelű, szorgalmas, keresztény árva és szegény tanulók részére. (…) Sajó Sándor már az 1920-as évek elején bőséges publikációban és nyilvános pódiumon hangoztatta az új nemzedék egységes nevelésének időszerű és szükséges gyakorlati megvalósítását – nem egyszer a valós cselekedetek színpadán is megelőzve a minisztereink oktatási törvény határozataiban foglaltakat”

– írja Szarka Emese, aki a Neveléstörténet című folyóirat egyik 2008-as számában átfogóan mutatta be, hogy az elsősorban költőként ismert Sajó Sándornak nem csupán írói, hanem társadalmi, tanári és intézményvezetői munkássága is jelentős. Az Egy elfelejtett pedagógus, Sajó Sándor című írásában így fogalmaz:

Sajó pedagógusi vénájának köszönhetően túllépett a frontális oktatáson, és a szaktárgyak tanításának és minőségének átbeszélését, megvitatását szorgalmazta, vagyis a tanárok (ön)képzése és a fejlesztés mellett állt ki pályája során.”

De idézzük fel a honszerető tanár 1922-es gondolatait is:

Lobogó magyar lelkű és jellemes nemzetnevelőkre: tanítókra és tanárokra van szükség, (…) hogy a diákok ne idegenbe pillogató halvérű, de ne is frázisos hazafiaskodást sajátítsanak el. Az iskolákban ülő közömbös tanulólelkeket fel kell rázni nemzetneveléssel, (…) nem azért, hogy majdan visszaszerezze, amit mi most elvesztettünk, hanem hogy a most visszaszerzendő soha többé veszendőbe ne mehessen.”

Ezen eszmék mentén születtek költeményei is, így a Magyarnak lenni és a Magyar ének 1919-ben című is, amelyek elsősorban a szülőföld iránti, féltő szeretettel történő ragaszkodásról tesznek hitet, s a magyarságélményre fókuszálva tolmácsolják a trianoni fájdalmat és kétségbeesést. Első válogatott verseskötete csupán 2000-ben jelent meg annak a Medvigy Endrének a szerkesztésében, aki a következőképpen vallott Sajóról:

Sajó Sándor 1919-től 1933-ban bekövetkezett haláláig a magyar revíziós törekvések őszinte híve és hiteles megéneklője volt, számos versében tiltakozott Trianon családokat családoktól elválasztó igazságtalansága, embertelensége ellen. Életének erre a korszakára a területi veszteségeink miatti fájdalom érzete és a történelmi Magyarország elsiratása a jellemző. Fel kívánta rázni a letaglózott magyar népet, hogy ne törődjön bele szomorú sorsába, hanem lázadjon fel Trianon ellen.”

Költészetünk kiemelkedő egyénisége, vagy uszító versek soviniszta költője? Szélsőséges nacionalista? Irredenta költemények patetikus alkotója, vagy a magyarság lelkiismerete? Harmad- és negyedbeli epigon, netán a szülőföldhöz való hűség és a nemzeti életigenlés kimagasló költője?

Tekintsünk rá akárhogy, Csáky Károly egy korábbi emlékbeszédének tartalmával talán mindannyian egyetérthetünk:

Az irodalomtörténet ellentmondásos és torz képet festett a századforduló csalódásokkal és keserűséggel teli költőjéről. Hogy ki volt ő igazából, azt az újabb kutatások feladata eldönteni. Egy azonban biztos: jövőnket, sorsunkat féltő, a szülőföldhöz ragaszkodó költő volt. Aki botladozásai és hibái ellenére is sok szépet alkotott. Olyan értékeket többek közt, melyeknek mindenképp ott a helyük az egyetemes magyar kultúra asztalán.”

S hogy mennyire igazak a jeles helytörténész gondolatai, mutatja az is, hogy a szülőföldhöz való hűség költője, akinek születésnapja egybeesik a magyar nyelv napjával, száz év távlatából is érvényes üzenetet közvetít a jelenkor pedagógusainak. Bizony, más hely lenne a Kárpát-medence, ha megfogadnánk a Magyar műveltség, magyar iskola című tanulmányában leírt gondolatait:

»Szeresd a gyermeket!« – ezt írnám kánonul minden tanár lelkébe. Nevelni csak szívvel lehet! Neveld erkölcsös jellemmé: legyen mindenekfölött erős magyar érzésű és kötelességtudó. Hogy ilyenné nevelhesd, ilyen légy magad is!”

Megosztás

Címkék

A trianoni fájdalom költője

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre