Nem akartam én se kisasszony, se tanító lenni
Varga Krisztinát, Kinga nővért Kőhídgyarmaton látogattam meg. Eperjesről érkezett haza, ahol az angolkisasszonyok rendjében gyakorolja hivatását.
Istenhez vezetni a lelkeket, ez az én utam – vallja a nővér. Küldetésének tartja a lelkigyakorlatokat és a lelki vezetést, minden hozzá fordulóval egyénileg foglalkozik kilenc hónapon keresztül.
De hogyan tért rá az Istenhez vezető útra?
Másodikos voltam, amikor elkezdtem ministrálni Lengyel Sándor, Elek László és Burian László atyák mellett. Ekkoriban úgy éreztem, én is pap akarok lenni. Negyedikes koromban apukám megismerkedett a Vincés nővérekkel, akiknek Lekéren volt a közösségük és betegápolókként dolgoztak. Szüleim a nyári szünidőben elküldtek hozzájuk, hogy gyakoroljam a szlovák nyelvet. Bár nem sokat értettem a beszédükből, nem volt rossz közöttük. A nővérek közben Mocsonokra költöztek, de oda is utánuk mentem.
Többször kérdezgették, Krisztinka, nem akarsz nővérke lenni? Mindig tiltakoztam, nem, nem… de a szívemben éreztem, bizony, szeretnék. Elhatároztam, ha találkozom a szerelemmel, akkor férjhez megyek, ha nem, szerzetes leszek. Középiskolában néztem a fiúkat, de nem volt senki, aki a többitől jobban érdekelt volna.
Szóval, visszament a nővérekhez?
Igen, három évig voltam náluk. Közben továbbtanultam, elvégeztem a ruházati szakközépiskolát, de ott már kétségek gyötörtek. Tudtam, szerzetes akarok lenni, éreztem, mégsem vagyok a helyemen. Kértem Istent, adjon jelet, irányítsa ő a dolgokat. Problémáim lettek a hátgerincemmel, meg is műtöttek. A lábadozás alatt a nővérek közölték velem, sajnos a továbbiakban nem lehetek köztük az egészségi problémáim miatt. Egy világ dőlt össze bennem, de Jézus válaszolt! Romokban volt az életem, hazaköltöztem. Itthon Nagy András atyának elmondtam, vége a hivatásomnak, elküldtek egészségi okok miatt. Ő meg azzal biztatott, hogy egészségi állapotom nem lehet akadálya szerzetesi hivatásomnak. Javasolta, próbáljam meg az angolkisasszonyoknál, amely egy tanítórend. Angolkisasszonyoknál? Már a kisasszony szótól is viszolyogtam. Nem akartam se kisasszony, se tanító lenni.
A bennem fellépő tiltakozás ellenére mégis azt mondtam az atyának, hogy menjünk, nézzük meg. Bacsfán volt a kolostor, és meglepetésemre a provinciális nővér az első beszélgetésünk alapján felvett a rendbe.
Hamar be tudott illeszkedni?
Emlékszem, októberben a katonákkal rukkoltam, persze én a szerzetbe. Két év volt a noviciátus. A rendet Ward Mária alapította, aki 1585-ben született Angliában. Szülőföldjéről a keresztényüldözés korában kihajózott Hollandiába és Isten akaratának hosszú és fájdalmas keresése után alapított iskolát fiatal lányok képzésére a jezsuiták példája szerint. Rájöttem, miért kerültem éppen ebbe a rendbe. Amikor András atyával a hivatásomról beszélgettem, pont az alapító anya halálának évfordulója volt. Valamint azért is, mivel hozzá hasonlóan én is fájdalmasan kerestem Isten akaratát. Az alapító és a szerzet lelkisége vonzó volt számomra, és ezt szívvel-lélekkel élni is akartam. Losoncon kezdtem a munkát szakácsnőként. Onnan kerültem Ungvárra misszióba, tanulgattam ukránul.
Ottlétem alatt megszólítottak a magyar fiatalok, kérték, foglalkozzam velük. Örömmel vállaltam, olvastuk a Bibliát, lelki napokat tartottunk, meditáltunk az ignáci lelkiség szerint. Láttam, ez az én utam.
Kárpátalján meglátogatott a generális anya Rómából. Kérdezte, merre szeretnék haladni a továbbiakban. Elmondtam neki, lelkigyakorlatok tartásában látnám a jövőm. Biztatott, végezzem el a kellő iskolákat és induljak el ezen az úton.
Rendházról rendházra járt.
Ungvárról visszahívtak Szlovákiába. Zboróban ostyát sütöttem, onnan Kékkőre kerültem és elkezdhettem a teológiát, majd Losoncon főztem és végeztem a tanulmányaimat. Lediplomáztam, és azon nyomban ismét Ukrajnába helyeztek. Nová Borován ketten voltunk a társammal, és nehezek voltak az életkörülmények. Amikor a nővértársnőm eltörte a lábát egy időre egyedül maradtam. Elég kalandos volt így egyedül. CD-ről tanítottam a bérmálkozókat, mert még nem beszéltem a nyelvet hibátlanul. Már itt is vezettem személyesen kísért lelkigyakorlatokat. Egyben sekrestyés is voltam és látogattam az időseket.
Többször kifejtette, bármilyen nehéz állapotból talpra lehet állni.
Hogy a talpra állásban segíteni tudjam a küszködőt, Magyarországon és Szlovákiában több lelkivezetői képzésen vettem részt. A legtöbbször csak egy személlyel foglalkozom kilenc hónapon keresztül. A lelkigyakorlatozó naponta végez a Szentírás alapján „ignáci” (Loyolai Szent Ignác, a Jézus Társasága szerzetesrend alapítója – a szerk. megj.) elmélkedést, valamint lelkiismeret-vizsgálatot. Hetente egyszer megbeszéljük, mi volt a meditáció kegyelme.
Általában a kilencedik hónap végére a vezetettek lelkileg megújulnak, a sebek begyógyulnak, a résztvevő más ember lesz. Persze ez nem az én érdemem, az Úr Jézus hallja, gyógyítja a bajokat.
Egy év alatt 6-8 embert tudok vezetni ezen az úton. Hallottam már, hogy „egy apácácska mit tudna nekem segíteni?” Aztán megpróbálta, és megváltozott az élete. Persze közösségben is lehetséges a lelki megújulás, a losonci híveknek gyakran tartottam lelkinapokat. Van olyan vágyam, hogy papoknak is szeretnék lelki vezetést tartani. Volt már a részükről igény és pozitívan értékelték.
Hogy él egy szerzetesnővér? Milyenek a mindennapjai?
Jelenleg az eperjesi rendházunkban vagyok. Az idősotthon recepcióján fél munkakörben dolgozom. Kora reggel mindenki egyénileg elvégzi reggeli imádságait, hétkor van szentmise és nyolctól már dolgozunk. A közösségben a nővéreknek varrónőként is szolgálok, szabadidőmben kijárok sétálni a természetbe. Foglalkozom az ukrán menekültekkel, és egyéni lelkigyakorlatokat tartok magyarul, szlovákul és ukránul is. Megtaláltam a helyemet a szerzetben, és Jézust szolgálni számomra nagy lelki kaland.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/40. számában.
