Missziós szerzetesek az Alsó-Csallóközben

Ez a megváltozott körülményeket figyelembe véve

már nem kizárólag a hittérítést, de mindenekelőtt az új evangelizációt jelenti.

A közösség különlegességét számomra az is jelentette, hogy tagjai szinte kizárólag külföldiek.

Ottjártamkor

egy olasz és egy lengyel szerzetessel

beszélhettem.

Előbbi Milánó környékéről, utóbbi Boroszlóból (Wroclaw) érkezett. 34, illetve 35 évesek. Egymástól függetlenül szinte majdnem egy időben, egy évtizede döntötték el, hogy szakítanak a világi feladatokkal, és ahogy mondják, a lelkek üdvösségére és Isten dicsőségére teszik fel az életüket.

Mindezt immár magyar nyelven is!

A beszélgetés közöttünk is magyar nyelven folyik. Ambrus atya szinte folyékonyan, Lőrinc atya pedig a lengyel és a szlovák nyelv közti hasonlóság miatt olykor még szlovák kiegészítéssel beszéli a nyelvünket. Segítségemre van Kiss Róbert püspöki helynök, aki érezhető büszkeséggel számol be a szerzeteseknek helyet adó épület felújításának a körülményeiről.

Ahogy arról a Magyar7 ez év májusában beszámolt, Kálnoky Alajos ajándékozta az egykori grófi család által építtetett ingatlant a plébániának, megtoldva egy jelentős pénzadománnyal, amelyhez a nagyszombati érsekség, illetve egy magánvállalkozó is számottevő módon járult hozzá.

A kommunizmus négy évtizede ma is érezteti hatását, legalábbis a hozzám hasonló negyven-ötvenéves generáció körében, hiszen éppen abban a korban szocializálódtunk, amikor az egyház és a vallás a társadalom jobb esetben is megtűrt perifériájára szorult.

Sokunk számára a missziós szerzetesek elsősorban a távoli, egzotikus vidékek népeinek hittérítőit jelentették,

akik kereszttel a nyakukban térítik kereszténységre az éppen felfedezett országok őslakosságát.

Ezek általában könyv- vagy filmélmények, hiszen hús-vér szerzetessel beszélni, vagy egy kolostort belülről megismerni szinte lehetetlen volt.

Így a szokásosnál is fokozottabb érdeklődéssel, illetve a legalapvetőbb információkra vonatkozó kérdéseimmel érkeztem a Csicsón működő egyházmegyei közösséghez.

Mindkét beszélgetőtársam ferences szerzetes,

a rendjükhöz tartozó Szent Maximilián Kolbe auschwitzi vértanú követője. (Az ő emlékére viselnek a közösséghez tartozó testvérek szakállt.) Mindenekelőtt arra vagyok kíváncsi, meddig tartott, hogy ilyen jól megtanultak magyarul.

„Másfél éve vagyunk Szlovákiában, és az első évben heti három alkalommal volt nyelvóránk. Azóta is folyamatosan tanulunk” – mondja Ambrus atya.

 – szól közbe Kiss Róbert –„hiszen elsősorban férfi tanárt kerestünk, de nem jártunk sikerrel, így egy nyugdíjas tanárnőre gondoltunk. Ez sem jött össze, így engednünk kellett, s már csak ahhoz ragaszkodtunk, hogy legalább katolikus legyen.

A hálánk viszont annál nagyobb, hiszen a Komáromban tanító Horváth Zsuzsanna itt is kitűnő munkát végzett!”

A két szerzetes életében Komárom egyébként is mérföldkő, hiszen a város Szent András-bazilikájában szentelték mindkettőjüket pappá 2019 decemberében, adventi beszélgetésünk előtt szinte pontosan egy évvel.

A közösségen belüli munkával párhuzamosan

mindketten aktív plébánosok, Ambrus atya Csicsó, Lőrinc atya pedig Ekel és a hozzájuk tartozó településeken.

Ahogy csicsói ismerőseimnél megérdeklődtem, az olasz pap ténykedése természetesen a nem mindennapos események közé tartozott, viszont nyelvtudása, figyelme szimpátiát váltott ki a község lakosságánál.

Erről Ambrus atya úgy nyilatkozott, hogy

a helyiek rendkívül türelmesek,

és ha látják, hogy egy-egy bonyolultabb gondolat megértése problémát okozhatna, azonnal egyszerűbb megfogalmazásra váltanak.

Laikusként afelől érdeklődöm, milyen távra tervezik itteni jelenlétüket, meddig maradnak nálunk, a Csallóközben.

A legnagyobb természetességgel válaszolják, hogy ők most már itt vannak, és

előreláthatólag itt fogják tölteni a hátralévő idejüket.

Ahogy Kiss Róbert elmagyarázza, egy személyiség általában egy helyhez, egyházmegyéhez kötődően tagozódik be, inkarnálódik az egyházba, és ezt ritkán követi változás, úgynevezett exkarnálódás.

A két szerzetes-pap szavaiból kitűnik, nem is sietnek sehova,

nincs olyan feladatuk, ami szoros határidőhöz kötődne, hiszen munkájuk, feladatuk egy korszakos változás elősegítése; a keresztény élet, a vallás és az egyház mindennapokba való szerves beépülése. Szülőföldjükről, azon belül is Olaszországból hozott minta, hogy az egyház nemcsak a vasárnapi szentmisét jelenti.

Szeretnék, ha idővel az általuk irányított közösségek más-más indíttatásból is felkeresnék a templomot.

Legyen szó a karitászról vagy művelődési, oktatási eseményekről.

Ottjártunkkor ugyan nem voltak jelen, de tudjuk, hogy Ekel–Csicsó székhellyel további külföldi gyökerű szerzetesek, papok tevékenykednek. Munkájuk során a kolostorok és a plébániák mellett a komáromi kórházi és a Marianum iskolalelkészi szolgálatát is ellátják.

Ambrus atya érezhető örömmel mondja,

számára mekkora öröm, hogy a magyarsággal lehet kapcsolatban,

hiszen a ferencesek által oly mélyen tisztelt Szűz Máriának éppen a magyarok voltak a nemzetek közül az elsők, akik Szent Istvánnal az élen országukat felajánlották. 

Bár az idén enyhe a tél, mégis meglepő, hogy a ferences hagyományoknak megfelelően mindkét szerzetes zokni nélkül, mezítláb viseli a szandált. Öltözetük egy hosszú reverenda, amelyben, mint mondják, probléma nélkül lehet autót is vezetni. Lőrinc atya hozzáteszi, ebben még focizni is lehet.

Bíznak benne, hogy a nevelés és a példamutatás útján türelemmel

előbb-utóbb eljutnak oda is, hogy felvidéki testvérek jelentkeznek a soraikba.

Feladatuknak nem a hittérítést, inkább az újrakezdést, az újraevangelizációt tartják. Tisztában vannak vele, hogy Szlovákiában egy kisebb közösség, a magyarok között dolgoznak és élnek; ehhez igazodtak a nyelvhasználatukban is. A példamutatás nem is olyan egyszerű, jó példájaként.

 

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/52. számában