Szerb elnök: Az USA azt kérte Orbán Viktortól 1999-ben, hogy Magyarország támadja meg Szerbiát
Aleksandar Vučić szerb köztársasági elnök egy szombati interjúban arról beszélt, az első Orbán-kormány idején a Fehér Ház és a britek azt követelték Orbán Viktor miniszterelnöktől, hogy Magyarország északról támadja meg Szerbiát a koszovói háború idején.
Vučić azt állítja, mindezt maga Orbán Viktor ismerte el neki nem régiben, s felhatalmazta őt arra, hogy erről nyilvánosan is beszéljen. A hírek szerint a magyar kormányfő arról tájékoztatta a szerb elnököt, hogy 1999-ben, nem sokkal azt követően, hogy Magyarország a NATO tagja lett, Bill Clinton amerikai elnök arra próbálta meg rávenni a magyar vezetést, északról indítsanak támadást a koszovói albánokkal háborúzó szerb hadsereg ellen.
Orbán Viktor, ez ma már világos, visszautasította a követelést.
Vučić szerint a magyar kormányfő végig ellenállt a nyugati nyomásnak, s végül Gerhard Schröder akkori német kancellár segítségével sikerült partvonalra szorítani az amerikai-brit követelést. Orbán azt is elárulta a szerb államfőnek, hogy egy londoni látogatása során Tony Blair munkáspárti kormányfő és Margaret Thatcher, a konzervatívok korábbi miniszterelnöke is kritizálta Magyarországot, amiért az nem volt hajlandó háborúba lépni Szerbia ellen. Utóbbi állítólag azt mondta Orbánnak, nagyon bosszantja, hogy nem támadja meg Szerbiát, ezért több brit katona fog meghalni.
Hiába a szerb nemzetté válás origója, Koszovó egész a XX. század elejéig soha nem volt semmilyen szerb állam része. Az ekkor már masszívan albán többségű terület csak az első Balkán-háború után, az Oszmán Birodalom Boszporuszon inneni szétesése után lett Szerbia része. Kisvártatva meg is indult a terület elszerbesítése. A két világháború között mindennaposak voltak az etnikai villongások, egészen 1941-ig, amikor olasz segítséggel Koszovó a rövid életű "nagy-albán" állam részévé válhatott. A visszarendeződés után rendeződni látszott Koszovó helyzete, bár mindvégig Jugoszlávia egyik legszegényebb "kvázi" tagköztársasága (jogilag autonóm tartomány volt) maradt, ami csak tovább fokozta szerb lakosság elvándorlását.
Koszovó már Jugoszlávia szétesésekor igyekezett különválni Szerbiától.
Előbb békés, politikai eszközökkel, később gerillaakciókkal, majd 1998-ra valódi háborúvá fokozódó gerillahadműveletekkel. Miután a délszláv háborút lezáró 1995-ös daytoni egyezmény még csak említést sem tett Koszovó sorsáról, a helyi albánok belátták, politikai úton képtelenek lesznek önálló államot létrehozni. Az osztrák és svájci albán diaszpóra jelentős anyagi támogatása mellett megalakult és az albán polgárháborúban eltűnt haditechnikával felfegyverzett Koszovói Felszabadítási Hadsereg akcióira Belgrád etnikai tisztogatással reagált, tízezrével űzték el az albánokat Koszovóból. Ezzel együtt fontos megjegyeznünk, hogy független megfigyelők szerint mindkét oldal követett el háborús bűnöket (a felszabadítási hadsereg egyes tábornokairól például komolyan felmerült, bár bizonyítani sosem sikerült, hogy szerb foglyok szerveivel kereskedtek). A koszovói albánok háborúja a szerbekkel pontosan ugyanolyan volt, mint az összes többi hasonló konfliktus, nem volt jó és rossz oldal...
Az ismételt békekísérletek kudarca után, az ENSZ-BT támogatása nélkül, a NATO 1999. márciusában légitámadás-sorozatot indított Jugoszlávia ellen (ekkor érte találat például Kína belgrádi nagykövetségét is).
Az Allied Force-hadművelet ugyan sokáig nem ért célt, rengeteg civil áldozattal járt és csak tovább eszkalálta a koszovói tisztogatásokat, de az év júniusában végül Milosevics szerb elnök kénytelen volt ráállni a békére. A szerb hadsereg helyére NATO-csapatok vonultak be Koszovóba és állomásoznak ott ma is. A vérengzés sajnos ekkor sem ért véget, a visszatérő koszovói albánok a még megmaradt szerb és cigány lakosságon töltötték ki bosszúvágyukat. Koszovó végül 2008-an, a vonatkozó ENSZ-határozatokkal ellentétesen, de amerikai jóváhagyással egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét. Kisebb-nagyobb zavargásokkal és fellángolásokkal a befagyott konfliktus azóta is mérgezi a Balkán jövőjét is biztonságát.
Orbán Viktor 1998 júliusában kezdte meg első miniszterelnöki ciklusát. A NATO-hoz szó szerint pár nappal korábban csatlakozott Magyarország kormányfőjeként komoly fejtörést okozott számára, hogy a magyar külügy miként kezelje a szerb-albán háborút. A Délvidéken élő jelentős magyar közösség miatt a magyar állam nyilván nem tehette meg, hogy háborút indít Szerbia ellen, ugyanakkor a nemzetközi nyomás 1999 elejétől egyre erősödött.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy a háború idején Magyarország volt az egyetlen Szerbiával szomszédos tagállam, s mint olyan, egy esetleges szárazföldi hadművelet idején magától értetődő felvonulási terület a NATO csapatai számára.
Hogy értsük, milyen horderejű dilemmával nézett szembe a magyar kormány, érdemes átadnunk a szót egy szakembernek. Magyar István a Hadtudomány című szakfolyóiratban így írt erről a szituációról:
Ennyi év távlatából kijelenthető, Orbán Viktor és a magyar kormány jó döntést hozott. Mivel a légihadjárat elegendőnek bizonyult a szerb hadsereg megfékezésére, nem bontakozott ki szárazföldi háború Szerbia és a NATO között. Mára, különösen az egészen kiváló kétoldali kapcsolatok fényében, teljesen világos, évtizedekre mérgezte volna meg az egyébként is rengeteg történelmi sérelemmel terhelt magyar-szerb viszonyt, ha Orbán 1999-ben enged a nyugati nyomásnak.
