Rétest, mézet vegyenek! - KÉPEKKEL
Csallóközi kézműves termékek a pozsonyi Széplak utcában. Egy kis bolt, ahol alkalmi árusként arra voltam kíváncsi, vajon a pozsonyi, a környékbeli és a külföldi járókelők miként vélekednek a csallóközi kézműves élelmiszerekről.
Ismerősöm erre az időre kölcsönadta a „bódéját”, amelyet a fővárosi Széplak utcában üzemeltet, mondván, amíg nincs fogvacogtató hideg, ő kinn a szabad ég alatt árulja a friss zöldséget és gyümölcsöt. Tudta, hogy a háztáji termékek megszállottja vagyok, ráadásul a munkahelyemen is ki kellett vennem a szabadságomat, ezért kissé szarkasztikusan megjegyezte, most aztán végre megmutathatom, miről is beszélek már hosszú ideje...
Az első nap már hajnali hat körül megérkeztem, fatányérokra raktam a réteseket, a polcokra felkerült a méz, a többféle gyümölcslé, kiraktam a tésztákat, lisztet, darát, befőtteket, beindítottuk a pénztérgépet és kinyitott a kis pavilon.
Kezdetben a kíváncsiskodók csak nézegették a kínálatot, sóvárgó tekintetek mustrálták a portékákat. Meggyőződésem, hogy a sztorikat kedvelik az emberek, főleg a külföldi érdeklődők. Ezért aztán ha valaki megállt a kirakat előtt, azonnal „lecsaptam” rá, kifutottam és mesélni kezdtem. Legtöbbször angolul vagy németül. Elmondtam, hogy egy szép faluból, Vásárútról igazi húzott rétest hozok nap mint nap, nem a szupermarketben kapható vastag tésztájú, a legtöbb esetben silány minőségű hasonmását. Kezdetben a káposztás rétes viszi a pálmát, később egyértelműen a mákos-meggyes veszi át a vezetést. Időközben kolléganőm, Barbara egy saját kezűleg készített, embernagyságú szalmabábút helyez ki a bódénk elé. Nagy sikere van, sokan fényképezkednek vele...
„Miért nem egyforma? Régebben itt egy ismert márkájú péksüteményt árultak, ott nem volt különbség, itt miért más mindegyik darab?” – így hangzik a következő kérdés. Elmagyarázom, hogy kézműves termékről van szó, így sem a pozsonyi kifli, sem a pite, de a rétes sem lehet egyforma. Egy pillanatra visszarepültem a múltba, amikor nagymamám is kézzel húzta a konyhaasztalon a rétestésztát, és akkor még azt gondoltam, hogy ez nagyon egyszerű... Bizony, megváltozott azóta a világ. Lám, a fagyasztott, ízfokozóval megspékelt félkész élelmiszer lett a menő.
Az olaszul beszélő, nyugdíjasnak tűnő házaspár tört németséggel folytatja.
„Érthetetlen, hogy itt miért nem kapható legalább presszókávé, ami jólesne az édesség mellé?” Elmagyarázom nekik, hogy csak próbaüzemmel működünk. Csóválják a fejüket, miközben helyben elmajszolnak két mákos rétest. Kínaiak váltják őket, akik meg angolul a reklámgrafikán látható mangalica malacot követelik. Aztán hangosan bosszankodnak: „Miért reklámozzák azt, amit nem árusítanak?” Mondom nekik, hogy a kép egyelőre illusztráció. Egy-egy pitére azért rábeszélem őket, majd kis idő múlva visszajönnek, hogy elmondják, kiváló volt.
„Adjon nekem gyorsan egy káposztás rétest, ezt azonnal megeszem! A lányom fedezte fel önöket a közösségi hálón, csakis ezért gyalogoltam végig a Széplak utcán, mert parkolni itt ugye nem lehet! Én is Dunaszerdahely környékéről származom, magyar volt az anyanyelvem. Már jó ideje csak a szlovákot használom, bizony sok mindent elfelejtettem, de a húzott rétes megmaradt... A lányomnak viszek egy kis csomagot, meg a kollégámnak is, neki csomagolja külön és írja rá a nevüket is!” – mondja magabiztosan egy hatvan körüli asszony. Rajzolok mindkét név mellé egy szívet is, így talán még értékesebb.
Szerdára darakása kóstolót szervezek. Az egyre népszerűbb alakorbúzából egyenesen a gazda, Klúcsik Attila főz a pavilon előtt. Aki megkóstolja, nyomban visszarepül gyermekkorába! Ez nemcsak a hirdetésünk szövege, hanem maga a valóság. Bár eleinte óvatosak az idesereglett emberek, nem nagyon mernek kóstolni, de hamar megtörik a jég. Felcsillannak a szemek, nincs olyan, akit ne varázsolna el a forró darakása fahéjjal és csokoládéval ízesítve.
„Mondja, konkrétan mennyibe kerül ez a kása?” – kérdezik a legtöbben. Elmagyarázom, hogy az alakorbúzából készült darát meg lehet vásárolni, és pofonegyszerű elkészíteni. „Hát ez így nem jó, nem fogok ezzel küszködni. Ez kellene, amit kóstolok, így akarom megvenni, ahogy most kínálják!” – hangzik a válasz. Végül két idősebb hölgy és egy kisgyermekes anyuka mégis vásárol darát.
„Jaj, milyen csinos!” – lelkendezik egy idős nő, aki szemlátomást beszélgetni is szeretne. Eldicsekszem, hogy lányom hivatásos sportoló, és én is próbálom követni az egészséges életmódot. Azonnal folytatja: „De ugye tudja, hogy fontos feladata ezt a nőiességet a lányának is átadni!” – hangsúlyozza erőteljesen. „Korábban orvos voltam, most nyugdíjasként az egyetemi könyvtárba járok újságokat meg szakirodalmat olvasni délutánonként, és ilyenkor mindig sétálok egyet. Mondok még valamit… Egy nő sohasem mutathatja meg az igazi arcát, még ha házasságban él is, sosem lehet őszinte. Ha valami fáj, a mosdóban lehet sírni, de ezután mosolyogva kell kijönni onnan!” Ezután egy üveg erdei mézet vásárol és indul is a könyvtárba. Én meg arra gondolok, miért nem mondta ezt korábban, de azért fontolóra veszem a tanácsát.
A második héten már Barbara is besegít, bizony rám is fér. „Nagyon drága itt a méz, a szupermarketben ennek a fele!” – jegyzi meg az egyik hölgy. A másik meg hozzáteszi: „Kizárt, hogy ez a drága áru itt sikeres legyen.” Azt válaszolom neki, hogy az olcsó kínai meg más, ismeretlen eredetű méz tápértéke, élettani hatása messze elmarad a házi, kiváló minőségű terméktől. És ez a különbség az árban is megmutatkozik.
„Viszek darát és tésztát is, holnap pedig pozsonyi kiflit vásárolok újra, mert nem csalódtam, jók a termékek, és örülök, hogy van itt ilyen hely. Ha tehetem továbbra is betérek, minden egyes héten” – mondja egy ötvenes elegáns hölgy.
Időközben utcai zenészek, egy nagyobb könyvbörzestand is letelepedik a közvetlen szomszédságunkban. Csendesen a zöldséges ismerős is odasettenkedik. „Na, hölgyek, lesz folytatás?” – kérdezi.
A szívem azonnal igent mondana, de bizony át kell ezt gondolni, nem olyan egyszerű a történet…
Megjelent a Magyar7 2023/46. számában.
