Az Enel távozása szimbolikusan lezárja a ránk szakadt klímaőrület egyik fejezetét
A Štandard weboldalon egy érdekes írás jelent meg a Mohi atomerőmű körüli bonyodalmakról. Ebben egyebek mellett arról olvashatunk, hogy a Szlovák Villamosműveket több mint tíz éve privatizáló olasz cég, az Enel elhagyja Szlovákiát.
A portál felteszi a kérdést: Mohi befejezésével végre véget ér a Szlovák Villamosműveket (Slovenské elektrárne - SE) több mint egy évtizede privatizáló olasz Enel szlovákiai kálváriája. Milyen nyomot hagyott itt, és milyen nyomot hagyott mindez a vállalaton?
Az atomerőmű megépítésének befejezésével járó gyötrelem egy olyan teher volt volt, amely piros felkiáltójelként merült fel a vállalat mérlegében, amely nélkül tulajdonképpen eladhatatlan lett volna a részesedésük. Mintha zsákbamacskát vásárolt volna, amelynek számtalan fertőzött szőrszála van.
Amikor az Enel 2016-ban eladta részesedését, az EPH-val együtt létrehozta a Slovak Power Holding nevű céget, amely 2016-tól mostanáig egyenlő arányban tulajdonolták. Ez a cég a Szlovák Villamos Művek kétharmadát birtokolta. Ugyanakkor elővásárlási jogot szerzett az olaszok fennmaradó részesedésére is, amellyel tavaly év végén élt, így az Enel részesedése nemzeti erőműveinkben végleg megszűnt.
Az olaszoknak valószínűleg nem lesznek jó emlékeik erről a befektetésről. Sajtóértesülések szerint az első egyharmados részesedés ára 150 millió euró volt. Emlékeztetőül: 2006-ban az olaszok 840 millió eurót fizettek egy kétszeres részesedésért. Közben nem fizettek maguknak osztalékot, mivel a megállapodás szerint a nyereséget a Mohi befejezésére fordítják.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem hajtották be más módon az elvesztett befektetés egy részét. Emlékezetes a mohi szekunder áramkör építése, ahol a pályázatot az Enel egyik leányvállalata nyerte meg. A szlovák szakemberek a homlokukat a falba verték, amikor látták az olasz kollégáik túlárazott „munkáját”.
Az olaszok számára azonban az Európai Unió kiszámíthatatlan energiapolitikája okozott nagyobb problémát.
Idézzük fel azt a kínos folyamatot, amelyben még a racionális gazdasági döntések is enyhén szólva kockázatosnak tűnnek egy őrült energiapolitika miatt.
Jóllehet az irracionális klímaaktivizmus csúcspontján is világos volt, hogy az atomerőművekből származó villamos energia még legalább évtizedekig az energiarendszerünk kulcsfontosságú eleme lesz, Mohi befejezése még egy évtizeddel ezelőtt is gazdaságilag értelmetlen beruházásnak számított.
Utólag azonban teljesen más szemüvegen keresztül kell ezt látni. Gondoljunk csak vissza a tavalyi energiahiány és az emelkedő energiaárak miatti pánikra, amikor hirtelen egy új atomerőmű vízióját váratlan győzelemnek és minden erős nukleáris erőforrással rendelkező ország számára bónusznak tekintették. Legalábbis Németországhoz képest, amely akkoriban szenvedett az atomerőművek önkéntes leállítása miatt, ami a japán fukusimai trauma pszichológiai gyógymódjaként szolgált a megújuló (időszakos) energiaforrások víziójának megszállottjai számára.
Ez különösen igaz az energiaiparra és az atomenergia-forrásokra, amelyek előkészítése és megépítése legalább tíz évig tart, hárommilliárdos becsült költséggel, de az építkezés során kiderül, hogy az új előírások miatt ez akár tízmilliárdra emelkedik - így a számításai és a befektetései is szertefoszlanak a klíma miatti pánikkeltés „zöld” füstjében.
A politikai populizmus így válik meghatározóvá. Ebben az esetben a zöld populizmus, amely rákként terjedt el egyes nyugati országokban. A múltban a populizmusra úgy gondoltunk, mint a választókat megcélzó népszerű ígéretek gyűjteményére. A gazdag országokban az ilyen "hízelgésnek" már nincs értelme, legalábbis nem olyan a politikai „hatékonysága”, mint a múltban. Ott a populizmus megváltoztatta a ruháját. Nem lehet a gazdag ember alantas ösztöneire szociális juttatásokkal hatni; ez sikeres lehet, mondjuk, az animista természetvallások esetében, amelyek „tiszta” áramot termelnek.
Végül azonban a nukleáris energia mégis túlélte, de ez nem jelenti azt, hogy a zöld szélsőségesek szőnyegbombázása nem hagyott jelentős nyomot.
Mohi esetében azonban még rosszabb volt a helyzet. A harmadik és a negyedik blokkot eredetileg 2000 és 2012 között kellett volna megépíteni, de csak Fico miniszterelnök és az olasz Enel állapodott meg a befejezésükről. Az építkezés azonban késett, és az eredetileg becsült építési költség 2,8 milliárd euróról körülbelül a duplájára emelkedett.
Most már az erőműnek fel kell készülnie a szélsőséges aszályokra is, amikor a vízhiány veszélyeztetné a reaktorok hűtését, a blokk kezelőszobájának „túl kell élnie” egy kisrepülőgép lezuhanását, a gépháznak meg kell birkóznia a váratlan fagyokkal, az erőműnek meg kell birkóznia a szélsőséges esőzések támadásával vagy a hullámokkal, amelyeket az Árvai gát vagy a Liptovská Mara gát átszakadása keltene, amelyek - legalább is az új előírások szerint - mintha Mohi szomszédságában lennének.
A beruházás kivitelezésének ideje során az európai klímapszichózis hatására az áramárak annyira megváltoztak, hogy a korábban még értelmes projektnek később már nem volt értelme. A villamos energia ára akkoriban meredeken zuhant, és sok beruházást is megrengetett. A Nagyszombat és Maniga közötti útra kiszórt 400 millió évekig a perverz energiapolitika óriási mementójaként szolgált.
A szakértők gyanúja szerint az Enel Mohi befejezéséig, azaz a teljes szlovákiai üzemelés idejére zárolt osztalékok egy részéhez a beszállítókkal kötött túlárazott szerződések révén juthatott volna hozzá. Ezek gyakran a leányvállalatai voltak.
Ezen a ponton emlékeztetni kell arra, hogy az Enel Szlovákiába olyan vállalatként lépett be, amely a vezető európai energiaipari cégek között volt, de jelentős energetikai beruházás nélkül. Olaszországban az atomenergiát törvényileg betiltották (Csernobil óta). 2008-ban az atomenergia népszerű volt, de az Enel portfóliójából hiányzott. Ezért az Enel szakemberei Szlovákiában „tanonckodtak” az atomenergiával kapcsolatban. A saját embereinek képzésével és az ellátási lánc irányításával szaktudásra tett szert, és nevet szerzett magának a nukleáris közösségben.
Ez magyarázatot adhat arra is, hogy az olaszok miért küldenek sokszor több embert, mint amennyire valójában szükség lenne a fent említett tenderek lebonyolításához. A fukusimai paradigma után azonban ez a motiváció megváltozott, ekkoriban valószínűleg megbánták a szlovákiai beruházásukat.
Időközben azonban Európában is megváltozott a helyzet. Bár a Mohi befejezéséről szóló tizenhét évvel ezelőtti döntés kezdetben hátrányosnak tűnt, ma már Fico ellenzéke sem szívesen idézi fel a döntés hátrányairól és az orosz trollkodásról szóló korábbi kijelentéseit (de az igazság az, hogy a fejlődést és a rulettnyereményt akkor még Fico sem láthatta előre).
Szlovákia jelenlegi energetikai helyzetében Mohi befejezése égből pottyant áldának tűnhet. Ráadásul az Európai Unió nemrég az atomenergiát tiszta energiaforrásnak minősítette. Bár logikusnak tűnik, hogy a legtisztább forrást is a tiszta források közé sorolják, ez sokáig nem volt nyilvánvaló a brüsszeli elit számára. Tekintettel az ezekben a szalonokban uralkodó „logikára”, legalább azért legyünk hálásak, hogy a paraszti ész egy aprócska megvilágosodási sugara megkésve bár, de eljött, mert alakulhatott volna másként is
Ilyen történeteket írnak az európai vallási őrültek is, a természet istenségeinek megszállottjai, akik, ha mondjuk, fúj a szél, néha áramot termelnek.
Ma azonban szerencsére egészen más a helyzet, de az egykori olasz tulajdonosoknál ez már nem így van.
Még 2022-ben az SE volt Szlovákia legnyereségesebb cége, több mint 200 millió eurót keresett. Ez 2023 óta megváltozott, amikor a magasabb villamosenergia-árak és mindenekelőtt a befektetők bizalma az atomenergiából előállított villamos energia iránt nyilvánvalóvá vált. A szlovák erőművek tavaly 550 millió eurót kerestek, a magas áramáraknak köszönhetően pedig rekordnyereséget, 800 millió eurót értek el.
Hosszú évek után jónak bizonyult a cseh befektető intuíciója, aki EPH nevű cégével akkor vásárolta meg az erőműveket, amikor az áramárak mélyponton voltak, feltételezve az árak emelkedését.
Akkoriban Křetínský vásárlását nyugati bankok konzorciuma finanszírozta, maga a vállalat volt a kezes; az erőművek a felvásárlás kezdetétől fogva magas adósságterhet viseltek. A magas nyereséget a tulajdonosok a közelmúltban a kedvezőbb refinanszírozásra használták fel, amikor 3,6 milliárd eurós hitelhez jutottak.
Matej Gašparovič
