Kikre Csenke méltán lehet büszke
Az alapiskola épülete elől vonultak a barantások, tanulók és pedagógusok a falu főterén álló Turul-szoborhoz. A magyar harcművészet hagyományait őrző és éltető csapat tagjai ezúttal nemcsak baranta fegyverkabátot, hanem jó néhányuk az alkalomhoz illő huszáregyenruhát viselt. A sort hat huszár vezette. Ez évben nem lóháton, nem is ostormenettel, hanem kezükben a nagy, kifeszített magyar országzászlóval. Õket a Pósfa zenekar követte jó muzsikájával, majd jöttek a barantások és az iskolások sok-sok nemzetiszín lobogóval. A piros-fehér-zöld mellett büszkén vitték a székely, az Árpád-sávos és, természetesen, a felvidéki zászlókat is a gyerekek.
A téren ekkorra már a kicsi faluhoz képest szépszámú közönség várta őket. A helyi lakosokon kívül a környékbeli falvakból és a szomszédos Nagymagyarról is, de távolabbi településekről, úgymint Vágsellyéről, Kismácsédról, Szencről is eljöttek együtt ünnepelni.
A Turul emlékmű lábánál a barantások, az iskola és a község képviselői elhelyezték az emlékezés koszorúit. Az iskolások tiszta, csengő énekét kiemelte, még teljesebbé tette a Pósfa zenei kísérete. A barantások bemutatták a huszár hatvágást. A legkisebbjük, az óvodás Matus Nimród gyermekien őszinte versikéje megmelengette a szíveket a hideg szélben. Talán csak a somorjai Csali Gyermek Néptáncegyüttes tehetséges, ifjú szólótáncosa, Rajcsányi Ádám nem fázott, aki csallóközi verbunkot mutatott be.
Molnár Attila, a Csenkey Baranta vezetőjének ünnepi beszéde egy rendhagyó történelemórával ért fel. Erdélyi és csenkei gyökerekkel, magyarságtudatot meghatározó ifjúkori élményekkel 18 éves kora óta kutatja, tanulja, éli és tanítja történelmünket, hagyományainkat.
Megtudtuk többek között, hogy a magyar honvédek átlagéletkora 18 és fél év volt. Ezeknek a fiatal katonáknak kellett megküzdeni az osztrák császári hadsereggel, mely abban az időben Európa legjobban kiképzett serege volt. Bár az osztrákok előtt támadó szerbeket, horvátokat, románokat sikerült leverni, a napóleoni csatákban megedződött veteránok vezette császári hadsereg igencsak megnyirbálta a magyar katonák sorait. Mindaddig, míg meg nem jelent a színen Görgey Artúr felvidéki származású tábornok, ki a tavaszi hadjáratokban megfordította az állást. Ekkor hívtak az osztrákok orosz segítséget. Az orosz cári hadsereg túlereje végül is elvezetett Világosig. Ez köztudott, de az kevésbé, hogy a fegyverletétel után az oroszok keresték a franciákat, mert azt gondolták, ilyen pontos lövéseket csak a világ legjobb tüzérei adhatnak le, akik abban az időben a franciák voltak. Ugyancsak meglepődtek, mikor meglátták a 14-15 éves magyar gyerekeket az ágyúk mellett. Ennek oka, ők még nem bírták cipelni az akkori nehéz puskákat, maradt nekik az ágyú.
Molnár Attila úgy beszélt, mintha mesét mondott volna, gyerek, felnőtt egyaránt figyelmesen hallgatta. Mesélt még a huszárok további életéről, kalandozásairól. Elmondta, hogy a huszárok között nők is voltak, mintegy 80-an. Kiemelte Lebstück Máriát, aki fiatal lányként 1848-ban beállt a honvédseregbe Károly néven, hol magas rangot ért el. A harctéren kötött házasságot, gyermekét az aradi várbörtönben szülte meg, és ugyanott veszítette el szintén raboskodó férjét. Szabadulása után megaláztatásban, mosónőként, nagy szegénységben élt. Utolsó vagyonát, az egy pár arany fülbevalót 1890-ben felajánlotta a Magyar Nemzeti Múzeumnak, ahol éppen adományokat gyűjtöttek egy 1848-at bemutató tárlat létrehozására. Mikor megkérdezték, ki ő, szétnyitott rongyos ruhája alatt megmutatta huszár mentéjét és büszkén mondta, Lebstück Mária huszárfőhadnagy. Molnár Attila mesélt és a díszőrségben álló huszárruhás csenkei lány kihúzta magát. És a mese tovább folytatódott. Szó volt még a szabadságharc utáni huszárokról, Kossuthról, a magyar katonák szerepéről az amerikai szabadságharcban. Megtudtuk, hogy a West Point Katonai Akadémián máig kötelező tananyagként tanítják az 1848-as magyar katonák hadmozdulatait. Az elmondottakból az is egyértelművé vált, miért viselik ma is büszkén hagyományőrzőink a huszárruhát. Bizonyára nekik is van vagy volt olyan emberük, mint a csenkeieknek Molnár Attila. Aki mesél, fáradhatatlanul, a régiek dicsőségéről, mint egy táltos. Nem csak a vereségekről. Azt mondja el, ami a száraz történelemkönyvek lapjairól kimaradt. Azt mondja el gyereknek, felnőttnek, ami egy magyart felemelő érzéssel tölt el.
Szerencsés ez a kicsi csallóközi falu, hiszen olyan emberek élnek itt, olyanok nevelik a gyerekeket az iskolában és annak falain túl, akik erős nemzettudattal, tenni akarással őrködnek a magyar hagyományok éltetése, továbbadása felett. Ezt tükrözte ez a magas színvonalú rendezvény is, melynek főszervezői és megvalósítói mellé csatlakozott a Felszállott a páva tavalyi győztese, a csenkei gyökerekkel rendelkező Pósfa zenekar, valamint a szintén „Pávás” győztes Csali szólótáncosa, aki édesapjával együtt a Csenkey Baranta csapat tagja. Rájuk, mindnyájukra, tanítókra és őrzőkre méltán lehet büszke Csenke község.
