Az iskolai erőszak és ami mögötte van
Az iskolai erőszaknak könyvtárnyi irodalma van. Pszichológusok hada foglalkozik a témával, nemzetközi felmérések, elemzések készülnek, hogyan lehetne fellépni az iskolai agresszió ellen. A politika azt vizsgálja, hogyan lehetne biztonságosabbá tenni az iskolákat, milyen legyen a tanuló–tanár, a szülő–tanár viszony. Az egész téma olybá tűnik, mintha mindenki a tűzoltással szeretné elejét venni magának a tűznek, és a kiváltó okok helyett a következményt próbálnák orvosolni.
Olyan ez, mint amikor a hitleri gépezetről készült filmeket tálalják nulla-huszonnégy órában néhány erre szakosodott tévécsatornán. Ma már azt is tudjuk, milyen pezsgőt loccsantottak a kaviárra, mit viseltek a náci Németországba akreditált nagykövetek egy-egy fogadáson, ki kinek mit sutyorgott a paraván mögött, csak éppen a fasizmus létrejöttének okaira nem keressük a magyarázatot, pedig van annak vagy száz éve, hogy a fasizmus a történelem színpadára lépett, és nem volt előzmények nélküli. Igaz, ahhoz tükörbe kéne nézni.
Az utóbbi időben két kirívó eset volt Szlovákiában. Az egyik Kelet-Szlovákiában, ahol egy tizennégy éves diák baltával ment be az iskolába, a másik nemrég történt, amikor a Szepességben egy tizennyolc éves gimnazista egyik diáktársát és az igazgatóhelyettest gyilkolta meg, és többeket megsebesített. Ezek az esetek ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Közismert, hogyan hatalmasodott el és vált egyre kezelhetetlenebbé a diákok közt dívó durvaság, az egymás froclizását hogyan váltotta fel a kemény fizikai erőszak.
A két legutóbbi eset között látszólag nagy volt a különbség. Míg a baltás támadó finoman szólva szerény körülmények közt élő család sarja volt, a másik gazdag szülők gyermeke. A két eset közti különbség arra utal, hogy a földrajzi, a szociális helyzet, sőt az életkor sem számít, s az értelmi szint sem mindig meghatározó. A közös nevező a mentális rendellenesség, a pszichés zavar. Ami még közösebb: a család helyett mindig az oktatási intézményt veszik elő, mint bűnbakot és az agresszió melegágyát.
Amikor előtérbe került az okostelefonok betiltása az iskolákban, kitört a gyalázat. Egyesek a szabadságjogok lábbal tiprásának, a korral és a „haladással” szembeni ötletnek tartották már a téma felvetését is. A józanabb többség szerencsére helyeselte a lépést. Az iskolai telefonhasználat azonban csak azért került terítékre, mert a gyerekeket zavarja a mobil vagy a tablet jelenléte, elvonja a figyelmüket a tanulástól. Arról kevesebb szó esett, hogy a gyerekek gondolkodását, világlátását, ítélőképességét rontja a sok elektromos kütyü, hogy az egészséges életmódot már a gyerekeknél is felváltotta a kóros függőség.
A rengeteg tévéadó mellett akad mondjuk tucatnyi ismeretterjesztő és sportcsatorna, néhány közszolgálati adó, ahol a (természetesen szelektált) hírek mellett politikusok vitatkoznak. Ezeknél a sokat emlegetett parlamenti verbalitást hiába keresnénk, mert onnan a tévé nem közvetít (legfeljebb éjfél után, felvételről, ráadásul a nézettségük minimális). Vajon miből gondolják a politikusok, hogy akadnak olyan megátalkodott fiatalok, akik az ő fizimiskájukra, nézeteikre kíváncsiak? Óriási tévedésben élnek (vagy tudatosan hazudnak) azok, akik a politikai közbeszéd számlájára írják az erőszak terjedését. Akik ezt állítják, túlértékelik a politikum szerepét és hatását a mindennapokra.
Sokan fellélegeztek, amikor Donald Trump győzelme után Mark Zuckerberg, a Meta és a Facebook tulajdonosa egy hirtelen fordulattal besorakozott a szólásszabadság élharcosai közé, és bejelentette, hogy szélnek ereszti a cenzorokat. A jó hírnek azonban van egy árnyoldala is. Azon túl, hogy az új kurzusnak való megfelelés motiválta, az erőszakot továbbra is ki kellene szűrni a közösségi oldalakról. Böjte Csaba szövege mondjuk biztosan nem passzolt bele a „gyűlöletkeltés” kategóriájába, de a végtelen szabadáré sem lehet üdvözítő. Ugyanez érvényes a többi megosztóra is. Senki ne mondja, hogy a „zárt csoportokat” nehéz ellenőrizni a mai mindenható technika segítségével (ha a polgár minden mozdulatát, lassan már gondolatát is követni tudják). Márpedig a fiatalok körében éppen ezek jelentik az erőszak terjedésének az egyik csatornáját. Talán emlékszünk még – hisz nemrég történt – azokra a diáklányokra, akik rettegésben tartották a többieket Somorja környékén. A szülői háttér itt sem volt szegénynek mondható.
A szlovákiai városok terei ismét megteltek tüntetőkkel. Becslések szerint akár százezer ember is részt vehetett a legutóbbi nagy politikai dzsemborin, legalábbis a szervezők állítása szerint. Ne legyenek kétségeink, hogy ezt az újabb uszítást nem a társadalomnak a Fico-kormánnyal szembeni tömeges elégedetlensége váltotta ki, hanem az ellenzéki politikusok frusztráltsága. Amihez némi külföldi „segítség” társul. Hogy mi köze mindennek a nemrég történt szepesófalui iskolai gyilkossághoz? Józan ésszel nézve az ég világon semmi. Csak a progresszívek szeretnék elhitetni a társadalommal, hogy a vezető politikusok uszításai hergelik a TikTokon meg a jó ég tudja, milyen platformokon lógó tinédzsereket, és bőszíti fel őket annyira, hogy kést, fegyvert, vascsövet ragadjanak, és uram bocsá´ agyonverjék az osztálytársukat meg a tanárukat.
Megjelent a Magyar7 2025/5. számában.
