A régi idők tanúja és krónikása volt - Csikmák Imre halálára
Csikmák Imre az egyik legfáradhatatlanabb magyar újságíró volt a Felvidéken. Ha őt magát személyesen talán nem is, a nevét bizonyára mindenki ismerte, hiszen riportjait, tudósításait, hangulatos beszámolóit olvashatták a különböző hetilapokban és hangja időnként a Pátria Rádióban is hallható volt.
Fura fintora a sorsnak, hogy az annyit átkozott szocializmus idején még számos magyar hetilap és folyóirat megjelent és kínált publikálási lehetőséget sok tucat hivatásos újságírónak, de vidéki tudósítónak és alkalmi tollforgatónak is.
Csikmák Imre annak a nemzedéknek volt az egyik képviselője, amelynek a kamaszkorát a II. világháború tragédiákkal teli időszaka, majd a felvidéki magyarok háború utáni pokoljárása alapvető módon meghatározta.
Nemcsak újságíró volt, hanem ízig-vérig szervező ember is. Az 1960-as években ő volt az, aki életre hívta a Szlovákiai Újságírók Szövetségének magyar tagozatát és több mint 130 felvidéki magyar tollforgatót sikerült mozgósítania. Mivel sokan közülük csak ösztönösen művelték az újságírást, szívós igyekezettel kiharcolta, hogy magyarországi szakemberek bevonásával egy hároméves tanfolyam keretében képezzék az érdeklődőket, és megtanítsák őket az újságírói és a szerkesztőségi munka minden fontos ismeretére. 1969-ben 21-en szereztek oklevelet és lettek az Új Szó, illetve néhány hetilapunk riporterei.
1990-ben, a rendszerváltás hektikus időszakában elkönyvelték a régi rendszer emberének és ezért önként távozott főszerkesztői tisztségéből. Senki sem köszönte meg a fáradozásait, senki nem emlegette azokat az eredményeket, amelyeket a közösségért végzett munkájával elért. Ekkor Amerikába ment, ahol kétkezi munkával igyekezett pénzt keresni, közben az ottani magyar lapokba írt cikkeket. Ez a kétéves kitérő bizonyára érdekes tapasztalatokat jelentett számára, de vágyott vissza a szülőföldjére, és ha már újságíróként nem dolgozhatott, lapterjesztőként igyekezett hasznossá tenni magát. Először a Csemadok rövid életű Hont Kiadójának alkalmazottjaként a Tábortűz és az A Hét ügyeit intézte, majd a Szabad Újságot is segítette, hogy végül „médiamenedzserként” az Új Szó és a Vasárnap terjesztésében közreműködjön. Közben a felvidéki magyar lapok bekötött példányait tanulmányozta, adatokat gyűjtött ahhoz a könyvéhez, amely a háború utáni felvidéki magyar újságírás egyfajta szabálytalan története lett. Ebben sok olyan adatot és tényt is megtalál az olvasó, amelyeket Csikmák Imre bányászott elő, de közreadta azokat a sajtónkkal kapcsolatos dokumentumokat is, amelyek létrejöttében neki is meghatározó szerepe volt.
Korábban, még az 1960-as és az 1970-es években közreadott néhány dokumentumgyűjteményt, amelyekben az Ifjú Szivek, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Énekkara első tíz, majd húsz évének történéseit foglalta össze. Szívesen elvállalta ezt a feladatot, hiszen nemcsak krónikása, hanem tanúja, sőt aktív résztvevője is volt ezeknek az eseményeknek. Sok mindent papírra vetett, de még több maradt megíratlanul, és most már nem is olvashatjuk el. Akik ismertük, emlékeinkben őrizzük örökké mosolygós arcát és jellegzetes hangját, amely összetéveszthetetlen volt. Nyugodj békében kedves Imre.
