A koalíció Kollár gatyamadzagján
Az elmúlt hetekben a szlovák politika sarokköve Boris Kollár pártja, a Sme rodina lett. Az események sodrában a férfiúi erőtől duzzadó házelnök mozgalma a koalíció számára egyre inkább lenyelhetetlenné és kiköphetetlenné válik.
Tavaly őszi balesetét követően Kollár nyakmerevítője még a koalíció legszilárdabb támaszának látszott. Addigra Matovič és Sulík kakaskodása elhallgattatta a vészmadarakat, akik a koalíció megalakulása után a Kollár fején lévő vajtól féltették a korrupcióellenes harcra felesküdött kabinet jövőjét.
Boris Kollár a koalíciós konfliktusokban rendre Matovič oldalára állt, biztosítva ezzel a politikai tőkesúlyt az önmagát egyre sűrűbb csalitosba vezető kormányfőnek.
Kollár eközben nem nyitott újabb konfliktusokat, ennek köszönhetően bölcs megfontoltságával a civakodó koalíciós partnerek mellett a kiszámíthatóságot garantáló államférfi pózába emelhette magát. Nem véletlen, hogy a házelnök bizalmi indexe ezekben a hetekben, hónapokban emelkedett a legmagasabbra.
A Sme rodina első embere a cirkuszi porondról szabadult gyakorló miniszterelnöknek köszönhetően átmenetileg olyan választók bizalmát is elnyerte, akiket eleve taszít a Kollár-jelenség savát-borsát jelentő politikai celebkedés és az olcsó hordószónokokat idéző harsányság.
Ezzel szemben a Focus szeptemberi felmérésében 73 százalékos elutasítottsággal már a legnépszerűtlenebb politikusok közé került Boris Kollár, akihez képest az ismertebb közéleti szereplők közül csak Kotlebának, Remišovának (77-77 százalék) és Matovičnak (85 százalék) nagyobb az elutasítottsága. A Kollár-jelenség erejére utal ugyanakkor, hogy míg Kotlebába és Remišovába a választók mintegy ötöde helyezi bizalmát, Matovič pedig csak 13 százalékuk támogatásában bízhat, Boris Kollárt kereken kétszer annyian, a választók 26 százaléka bízná meg újra fontos közhivatal betöltésével.
Korábban már fejtegettük, a Heger-kormány megalakulása után hogyan tevődtek át a koalíción belüli konfliktusok a Matovič–Sulík töréspontról Kollárék irányába. Bár idén valódi politikai uborkaszezonról aligha beszélhettünk, az őszi évad eddig eltelt heteinek felgyorsuló eseményei nyilvánvalóvá tették, hogy a Sme rodina vált a kormánykoalíció leggyengébb láncszemévé, de egyúttal sarokkövévé. Kollárék támogatása nélkül ugyan szűken biztosítható lenne a Heger-kabinet többsége, de a szilárd parlamenti háttérhez nélkülözhetetlenek a Sme rodina képviselői.
Vagyis miközben a botladozásukat a korrupcióellenesség morális fölényével feledtetni igyekvő kormánypártoknak egyre inkább emészthetetlen falatot jelentenek Kollárék, valójában az ő gatyamadzagján függenek.
Kollárék egészen addig csendben elvoltak az általuk felügyelt tárcák dús legelőin, amíg a korrupcióellenes harc célba nem vette az ő politikai családjukat. Az általuk jelölt kémfőnök sittre vágása egyetlen pillanat alatt rendítette meg a kormánykoalíciót, sokkal inkább, mint a Matovič és Sulík politikai pankrációjának legemelkedettebb pillanataiban valaha is. Vladimír Pčolinský szabadon engedése a hírhedtté vált 363-as paragrafusnak köszönhetően pedig a sokat látott szlovák igazságszolgáltatás egészen szürreális fejezetének ágyazott meg.
A szemünk előtt kibontakozó nagy szlovák rendőrháború elég pontosan leírható a régi és az új elit harcaként. Az már sajnálatos módon sokkal inkább történelmileg hátrányos fejlődésű afrikai és latin-amerikai országokat idéz, ahogy megelőző csapásként bilincs csattan a régi elit disznóságát feltáró nyomozók kezén kevéssel azelőtt, hogy ők éppen lecsaptak volna. Abban viszont igencsak Közép-Európára ismerünk, ahogy Eduard Heger kormányfő bizottságot felállítva gyürkőzik neki a társadalom igazságszolgáltatásba vetett megrendült hitének helyrepofozásához.
Nem kell hozzá különösebb rosszmájúság, hogy leszögezzük, tájainkon a politika megrendelésére megalakuló bizottságok inkább a cselekvés látszatának felmutatására hivatottak, semmint a gyors megoldások elérésére.
Nem lennénk meglepve, ha a nagy garral bejelentett jogállamisági bizottság is hasonló sorsra jutna. Az más kérdés, hogy Kollárék így is találva érezték magukat, s bár a Sme rodina által jelölt munkaügyi miniszter a bejelentéskor még a koalíciós partnerei oldalán lelkesedett, Krajniak pártbéli főnöke másnapi elutasító bejelentése után már nem sietett annyira megtudni, vajon egyszeri kisiklás, vagy rendszerszintű félrecsúszás eredményeként kerültek hűvösre Čurilláék.
Múlt héten a parlamenti ellenzék jól bejáratott fegyverével élezte tovább a koalíción belül gyülemlő feszültséget.
Szlovákiában nyakra-főre lehet bizalmatlansági indítványt benyújtani egy-egy kipécézett kormánytag ellen.
Megboldogult Antall József, aki német mintára vezette be a konstruktív bizalmatlanság intézményét a magyar parlamentarizmus gyakorlatába, ezen felettébb csodálkozna, hiszen a budapesti Tisztelt Házban a mai napig csakis a kormányfő ellen nyújtható be bizalmatlansági indítvány, akit akkor lehet leváltani, ha a megnevezett utód többséget kap. Zárójelbe kívánkozik, hogy a demokratikus váltógazdaság szilárdságát körülbástyázó intézménnyel 1990 óta csupán egyetlen alkalommal éltek – akkor is eléggé dicstelen módon – amikor Gyurcsány Ferenc bohózatba fordult lemondását követően Bajnai Gordon állt csatasorba a ciklus még neki rendelt hónapjaira.
A szlovák gyakorlat ezzel szemben tucathírré silányítja a gyenge láncszemnek tartott miniszterek elleni bizalmatlansági indítványokat. Egy-egy ilyen indítvány valódi téttel nem bír, hiszen a mindenkori kormánypártok egészen egyszerűen nem tehetik meg, hogy az ellenzékkel szavazzanak a koalíciós megállapodás felrúgása nélkül. Még akkor sem, ha legszívesebben rábólintanának egy-egy ilyen visszahívási javaslatra. Ezt láthattuk a közelmúltban, amikor az SaS képviselői tartózkodtak az Igor Matovič pénzügyminiszter elleni bizalmatlansági szavazáson, vagy éppen legutóbb, a múlt héten a Sme rodina képviselői nyomták meg a gyenge igent jelző tartózkodás gombot, amikor Roman Mikulec belügyminiszter esetleges leváltásáról szavaztak.
Az ellenzéki indítványok, noha borítékolhatóan elbuknak a kormánytöbbségen, mégsem maradnak következmények nélkül.
Az már hírértékű, hogy a koalíció nem áll ki egy emberként a kipécézett tárcavezető mellett, s ennek garantálhatóan nyoma marad a koalíció belső viszonyain. Matovič és Mikulec pozícióját – és a koalíció erővonalait – jól jelzik az ellenük kezdeményezett bizalmatlansági indítványra leadott kormánypárti tartózkodó voksok. Ha Matovičról egy pillanatra meg is feledkezünk, Mikulecre feltétlenül igaz, olyan kulcstárcát tölt be a kormányon belül, ahol nehezen megfizethető politikai árat követel, ha a miniszter súlytalan. Márpedig a Heger-kabinet belügyminisztere pontosan ebben a helyzetben érezhette magát az elmúlt hetek rendőrháborújának egyre szürreálisabb fordulatai közepette.
Nagy biztonsággal kijelenthető, a Kollárék gatyamadzagján lógó koalíció jövője a koalíciós partnerek kockázatvállalási hajlandóságán múlik.
A koalíció bedöntésével az OĽaNO, mint jelenlegi legnagyobb kormánypárt nem kis kockázatot vállalna, hiszen a jelenlegi támogatottság mellett a parlament feloszlatására szavazó képviselőknek ez ugrás volna a bizonytalanba.
Az más kérdés, hogy minél tovább lógnak Kollár gatyamadzagján, annál kétségesebbé válik az OĽaNO politikai jövője. Ennek mérlegelését azonban aligha várhatjuk a frakció mamelukjaitól, akik a parlamentből kikerülve visszamehetnének autófényezőnek, hogy egy 15 éve a saját népére lövető klasszikust idézzünk.
Így tehát Kollárék újabb dús legelőkre jutva, amilyen a bérlakásprogram lehetne, továbbra is hűségesen szállítanák tartózkodó voksaikat egy-egy miniszter visszahívását célzó indítvány esetén. Kollárék gyenge igenjei ráadásul jól kamatozhatnak egy következő koalíció felállításakor, hiszen akik ennyire önleleplező módon ragaszkodnak a bársonyszékekhez, azok egy más összetételű kormány stabilitását is garantálnák a szlovák zsákmánydemokrácia nagyobb dicsőségére. Azt is tegyük hozzá,
a jelenlegi koalíció elhúzódó vergődését a Sme rodina, szavazóinak hála, simán túlélheti, de a jobboldali pártoknak rövid időn belül elemi érdekévé válik az előrehozott választás.
Egyébként a már többször megidézett őszödi böszméhez hasonlóan hosszú ciklusokra maguk alá temetik a politikai oldalukat.
Megjelent a Magyar7 2021/39. számában.
